Pontyláz

Talán nincs még egy ilyen módszer, melyet éppen annyian elleneztek, mint ahányan éljeneztek. A modern pontyhorgászat Japántól Amerikáig kontinenseken átívelő, hatalmas tábort megmozgató horgászstílus lett, valódi alapjaira sokféle teória létezik, de annyi bizonyos, hogy ’72-ben Fred Wilton elsőként alkotta meg azt a kemény(kérgű) HNV bojlit, mely előbb a királyságot, később pedig az egész világot meghódította.

A bojlizás – vagy nagypontyhorgászat – egy kívülálló számára is különösen izgalmas és fordulatos bő három évtizedet tud maga mögött hazánkban, de ha csak az utóbbi 15 évet nézzük, amikor az elszaporodó bojlis műtavak iránti igénytől eljutottunk oda, hogy egyre többen kezdenek visszatérni a természetes vizekre, az is meglehetősen kalandos. És nem csak a helyszín, az emberek is változtak, kicserélődtek az évek alatt. Egy barátom jegyezte meg a PontyShow alkalmával, hogy már messze nem az a „vállalkozó” réteg dominál a látogatók közt, aki eleinte megengedhette magának a drága bojlizást, és kiváltságosként hódolhatott neki, hanem a horgásztársadalom teljes spektruma. És valóban, kiszélesedett a tábor, bővült a termékkínálat, kedvezőbb lett az árfekvés és az igények is átalakultak részben. Szinte minden megváltozott... Ez a felismerés indított arra, hogy bemutassam – részben saját szemszögemből persze – a hazai bojlizás fejlődését.

Kecskés Attila és egy hatalmas tükrös a '80-as évek végéről

Attila eltette emlékbe ezt az előkét, mellyel az első 20 kg-os pontyát fogta abban az időben. A képen látható, hogy állítható hajszállal van kötve, ez akkor nagy újításnak számított

A csodagolyó...
Kis hazánkban a horog mellé fűzött kukoricás és a főtt burgonyás csalizás után az igazi áttörést a ’80-as évek második felében jegyeztük, pontosabban 1987-ben, amikor a Magyar Horgászban megjelent egy írás „Boilie a csodacsali” címmel. Ebben már konkrét recept is bemutatta a főzött csaligolyót, vagyis a boilie-t. Én akkor 14 éves voltam, szóval már jól emlékszem rá, hogy az egyesületünkben az öreg rókák azonnal mozgolódni kezdtek. Először csak tanakodtak, majd a bátrabbak elkészítették a saját bojlijukat, és elkezdődött a beetetés, mert ugyebár az is le volt írva, hogy a golyókat csak hosszú szoktató etetés után veszi fel a ponty. Voltak akik hetekig szórták titokban a pályát, majd a várva várt szombati napon ültek rá (ugyanis akkoriban még az volt az éjszakai horgászat napja – de csak éjfélig lehetett pecázni). Ekkor még nem voltak dipek, vagy pop-upok, pláne nem fluo locsolók, ellenben csak a kőkemény golyó számított jónak, és a rigek is jóval hosszabbra lettek készítve, mint manapság... Továbbá a hajszálelőke kérdését is mindenki a horog öblébe kötött fekete cérnával oldotta meg, mert hogy a fekete színt ugyebár „nem veszi észre a ponty”…
Nálunk a bojlis öregek jókora hasat hagytak a karikájuknak, mivel az újdonsült módszernél a horog a csali mögött volt, ezért úgy gondolták nyeletni kell, hogy a horog is beérjen a halszájba. Mindezeken ma már csak mosolygunk, de ezt akkor véresen komolyan gondolta mindenki.
Én magam is kedvet kaptam, és a vakáció kezdetén már készítettem is a saját bojlimat, majd hamarosan el is kezdtem etetni a kiszemelt részt, és egy hét után feltolós úszóval próbáltam szerencsét. A hajnali bevetés után tíz perccel már meg is akasztottam egy hatalmas pontyot, de sajnos nem bírtam vele, a hal beugrott a stégláb alá. Hosszú másodpercekig álltam ott tanácstalanul, majd lelkesen szereltem is újra. Akkor és ott megfertőződtem egy életre a pontyozás vírusával. 

A németek már a '90-es évek elején meghódították a hazai vizeket. Helmut Gross ebben az időben gyakori vendég volt Gyékényesen, sok kapitális pontyot szákolt a felfedezetlen bányatóból

A ’90-es évek
A következő években a bojlis horgászat lassú térhódításának lehettünk tanúi. A rendszerváltás a vízpartokat sem kerülte el: megérkeztek a nyugat-európai pontyvadászok, nézett is nagyokat mindenki a Balatonon, Gyékényesen, Pécsi-tavon, mintha földönkívüliek szálltak volna le. A külföldiek jöttek, láttak és győztek, magyar pecásnak addig elképzelhetetlen nagyságú pontyokat fogtak... és micsoda cuccaik voltak! Elektromos jelzők, kúszó majmok, nyeletőfékes orsók, és még radar is, arról nem beszélve, hogy több kiló bojlit beszórtak minden nap. Legtöbben vakartuk a fejünket, mert ugyebár mi is megtettünk mindent a magunk módján, de valójában fényévekre voltunk a nagymenőktől. Ezen nem lehetett csodálkozni, ugyanis csekély információ jutott el hozzánk, néhanapján megjelent egy cikk valamelyik horgászújságban – mindannyian inkább csak próbálkoztunk…

'97-ben a Derítő tavon - Siba Zsolt és Rózsás Gábor elkészítették az első saját bojlijukat

Zsolti cselekedetén ekkor még sokan megrökönyödtek

A hazai pontyos élet első oktatófilmjét ’95-ben készítette Christian Schlott és barátja Háromfán. Ebből már rengeteg okosságot begyűjthetett, aki akart. Ezzel párhuzamosan a boltok polcain is kínálkozott pár finomság a modern kori pontyozás eszköztárából: megjelentek az első gyári bojlik, ez mérföldkőnek számított, nem kellett vesződni tovább a készítéssel, ezután bárki kipróbálhatta a „csodagolyót”.

Schlotti egyike volt a teljesen új szemléletű és technikájú horgászoknak

Egyre több bojlival fogott ponty akadt horogra, mint valami járvány, úgy terjedt a bojlizás. Ladányi Tamás ’97-ben elkezdett rendszeresen publikálni bojlis témában a Mahorban, de mindkét akkori horgászújság rekordlistáján évről évre egyre nagyobb számban jelentek meg a bojlival fogott pontyok. És mialatt a Balatonon legendás halakat fogtak a külföldiek, más tavakon is elkezdődött a nagypontyok szelektív – és akkor még szabályozatlan – lehorgászása.

Kitört a forradalom
Az ezredfordulóra valóságos bojliforradalom tört ki, a hazai horgásztársadalmat megfertőzte a pontyláz. Addigra már volt viszonyításunk és megtapasztaltuk, hogy az angol módszerrel bármekkora halakat szákba terelhetünk, nincsenek határok. Sokunkat elkapott a hév, de ez teljesen érthető, hiszen egy kapitális hal megfogása a legtöbb horgásznak hatalmas motiváció.

A módszer ráadásul párosult egy életformával, és óriási kihívásokat is tartogatott, hiszen rengeteg jó adottságú feltérképezetlen víz kínálkozott, és a legtöbb még szűznek számított. Ezzel párhuzamosan sorra jöttek a hírek tórekordokról, újabb és újabb potenciális helyszínekről. Mindemellett a csalikat és egyéb felszereléseket megvehettük már a világmárkák, sőt a kifejezetten trendi pontyos világcégek brandjébe csomagolva. Akit elkapott a gépszíj és meg is tehette, pénzt, időt és energiát nem kímélve fejest ugrott a nagypontyozás sűrűjébe. Ekkortájt amolyan úri murinak tűnt a „bojlizás”, hiszen a közhiedelem úgy tartotta, hogy a teherautónyi felszerelés mellé rengeteg idő is szükséges, mert sokat kell seggelni a rekord példányokhoz. Ez utóbbi nagyjából helyénvaló még ma is, de a kezdeti körítés mára sokat finomodott.

A forradalom és a hőskor között valahol félúton egy pazar példánnyal

De térjünk vissza a 2000-es évek elejére, amikor is a nagypontyra vadászók elkezdték meghódítani a hazai vizeket. Legendák keringtek a Zalaszentmihályi, Pölöskei, vagy a Derítő-tavas tuskósorok közé berongyoló gigászi halakról, vagy akár a szelidi nádasokba rohanó óriásokról...
„
A ’90-es évek végén még sokan bivalyerős cájgokkal, nem ritkán 0,50-es fonottal felfegyverkezve a tuskók tövébe horgászva próbálták onnan kifordítani a halakat, napjainkban viszont ez a technika már eszébe sem jut senkinek...
"
De szép idők is voltak azok, sok-sok rejtély, rengeteg megválaszolatlan kérdés, az egész olyan misztikus volt. Vitt minket az ösztönünk, a szimatunk, ki melyik vízben érezte a nagyot, ki milyen bojlira esküdött… És kiültük a halat, akár heteket töltöttünk a parton egyhuzamban. Saját úton haladtunk, nem volt internet, nem voltak közösségi oldalak, csak a tapasztalatunkra hagyatkozhattunk, amit legtöbbször hétpecsétes titokként őriztünk. A pontyozás itthoni úttörőiként olyanok voltunk, mint egy nagy család, az okosságokat mégis nagyon óvtuk még egymás elől is.

Ladányi Tamás a hazai bojlizás úttörőjeként már az 1990-es évek elejétől megszállottként űzte a pontyokat. Egyik kedvence a csónakos, akadók közti horgászat volt. A jobb oldali képen egy pölöskei akadóból zsákmányolt 24-est tart a kezében. Ekkor 2001-et írtunk…

Bojliőrület
2001-ben Háromfán megrendezték az első bojlis versenyt, ami mérföldkő volt a történelemben. A verseny közelebb hozta a külföldi és hazai pontyhorgászokat, Schlottiék toronymagas győzelmét a misztikum lengte körbe, és mindenki csak találgatott: vajon mi lehet a bojlijukban, mitől fogják magukat degeszre minden alkalommal? Aztán kezdett kiszivárogni a titkos recept, a 48 összetevőből álló csodagolyóban látta mindenki a megoldást. És valóban, akkoriban a bojli fogalma egészen szürreális volt. Sosem felejtem el, amikor 2002-ben az első palotási bojlis versenyemen szóba elegyedtem egy versenyzőtársammal, és meséltem neki, hogy én gyári bojlival érkeztem, mire legyintett és kissé lenézően elmagyarázta nekem, hogy a gyári golyók nem versenyre valók, mivel két nap után már nem működnek. A végeredmény nem ezt mutatta, lényegesen előkelőbb helyen végeztünk, mint a saját készítésű golyójával a nagyarcú… De abban az időben a bojlik összetevői, a receptek, az arányok tényleg nagyon foglalkoztatták a horgásztársadalmat – majdnem mindenki a csaliban látta a nagypontyfogás alfáját és ómegáját. Ódák keringtek a legfogósabb hozzávalókról, egy-egy rekordponty megfogása után legendák születtek a nyerő csaliról.
A magam részéről örülök, hogy nem vesztem el a bojliösszetevők kavalkádjában, sőt már idejekorán kipróbáltam egyéb csalikat is. Jól emlékszem a dátumra, 2002-t írtunk, amikor jobbnál jobb halakat fogtam tigrismogyoróval és halibutpellettel egyaránt. De társaimnak hiába meséltem a fogós csalikról, kevés érdeklődést mutattak, mindenki bőszen igyekezett megtalálni a tuti receptet, a bojlizás akkori Szent Grálját. Persze ez engem cseppet sem zavart, ezután is sokszor nyúltam más csalik után, amikor a bojli kevésbé működött – elvégre a bojlizást nem kizárólag a csali, sokkal inkább az újszerű, de főként hatékony akasztási forma tette azzá, ami.

A tigrismogyoró lassan húsz éve „titkos” fegyverem

Vizek és nagypontyok
És gyakorlatilag ez a bárki számára elérhető és reprodukálható fegyver tette lehetővé azt, hogy horgászatban járatlanok is eredményes pontyfogókká váljanak. Nem kellett még bedobni sem tudni, bevágni pedig pláne nem: a főzsinór végén a kis csapda tette a dolgát, csak le kellett tenni a megfelelő helyen. És a megfelelő helyek száma ekkor indult csak igazán emelkedésnek...
Kezdtek kialakulni a „bojlis vizek”, eleinte még a létező így-úgy ismert, és saját populációval is rendelkező tavakból; Merenye, Palotás, Háromfa, Pölöske, Pötréte, csak hogy párat említsek (ahol a tulajdonosi vagy egyesületi fülek meghallották a modern idők szavát). A legtöbben ezeken a vizekre jártak, akár az ország távoli pontjáról is, részben az átlagméret miatt, részben mert itt engedélyezett volt a behordás és a non-stop horgászat. A nagypontyokat pedig természetesen vissza kellett engedni, hiszen ekkor kezdett igazán értéke lenni a nagyhalnak, a tógazdaságok anyaponty-állományának. (Ezekkel, és a többkilós halakkal korábban jóformán nem tudtak mit kezdeni a termelők, mert az egyesületek és a kilencvenes években elszaporodott bértavak – ahol ki kellett fizetni a zsákmányt napi piaci áron – főként az úgynevezett piaci pontyot vásárolták, azt a két-háromnyaras halat, amiből jó sokat tudtak így telepíteni darabszámra, és elégedett lehetett a tag – illetve a vendég –, hiszen több hal volt a vízben, mintha ugyanazért a pénzért kétszer-háromszor-ötször nagyobb, de kevesebb ponty úszkált volna előtte. Ez szinte egycsapásra változott meg, amikor egyre többen kezdték keresni az óriás példányokat, de legalábbis a nyolc-tíz kilós halakat.)
Aztán gombamód szaporodtak el totális pontyos műtavak, a száz százalékban telepített állományukkal.
„
A halaknak, ahogy magánkézbe, -tóba kerültek, értéke is lett egyből, így az új C&R, vagyis a fogd meg és engedd vissza elv és annak terjedése kapóra jött mindenkinek.
”
Jól járt a tógazda, akinek aranytojást tojó pontyai a vízben maradtak, a horgász, aki megfoghatta élete halát, a horgászközösség, amiben a konyhai szemlélet sportos vetélytársat kapott... és persze a halak, amik, ha nem is mindig a legjobb körülmények közt, de életben maradtak, és nem a bográcsban végezték.

Vadvizek és vadpontyok – nekem ez a pontyhorgászat

És ugyan kevesen, de voltak akik már akkor is a szabadabb, élőbb vizeket vallatták, maroknyi csapat a Balatonon, páran Gyékényesen és Atkán, a többi természetközeli vízen egy-egy zöldsátoros ufó tűnt csak fel. Jól jellemzi az akkori viszonyokat a következő felállás: 2004 októberében, a legjobb nagyhalas időben a Gyékényesi-kavicsbányató nagy szigetén táboroztam, amikor egy cseh horgász telepedett le a közelemben miután körbejárta a tavat, és kissé furcsállva megjegyezte, hogy sok a pontyhorgász, de érdekes módon csupán én vagyok magyar, a többiek mind külföldiek...
Tetszett ez a korszak. Legemlékezetesebb, egyben leghosszabb túrám is ide, a Kotróhoz kapcsolódik, méghozzá egy évvel későbbről, amikor is október elsejétől 32 napot töltöttem azon a bizonyos nagy szigeten. És micsoda napokat...!
Szóval a természetközeli vizek is kínálták magukat, de a pontyos többség a kényelem és a könnyebb fogás irányába indult el, noha ezt ekkor még csak elszórtan előforduló intenzív telepítésű viszonylag puritán horgászparkok jelentettek.

Változó világunkban a horgászhelyek is változnak

Ahogy a felkapott tavakon egyre többen szórták a magas tápértékű kaját, ezzel párhuzamosan jelentős súlygyarapodást produkáltak az ott élő pontyok, ez pedig még több horgászt vonzott, így a népszerű tavak látogatottsága a mai napig töretlen. Sőt! Azóta egyre több a pontyhorgász, de bojlis vízből is egyre több van. Ráadásként az utóbbi tíz évben gombamód nőttek ki sokszor a semmiből a magántavak, és mivel azok mérete jelentősen kisebb, mint a legendás bojlis vizeké, a pontyok még könnyebben megfoghatóvá váltak. Erre mondják, hogy a kereslet generálja a kínálatot... Ez egyébként jól érzékelhető a parton is, hiszen napjainkra a legtöbb magánkézben lévő nagypontyos tavon már luxus faházak várják a horgászokat, és ha nem is tálcán kínálkoznak a kapitális pontyok, de azért nagy eséllyel akaszthatunk belőlük egy hétvége alatt akár többet is – mondjuk a teraszról; a kapástalan időszakot pedig komfortban, tévénézéssel töltheti, aki erre vágyik. Ha visszaemlékszek húsz évvel ezelőttre, mekkorát változott minden... De a világ is nagyot fordult, gyorsabb és kényelmesebb lett az életünk minden területen, amit elvárunk a vízparton is.

Instant pontyozás
Az iménti gondolatmenetet folytatva, a modern világunkban a pontyozás is egyre gyorsabb lett, már senki sem szeretne heteket, ne adj isten hónapokat várni a hőn áhított nagyvadra, mostanra a rapid sikereké lett a főszerep. De ez a tendencia a pontyozás őshazájában is tetten érhető: míg két évtizeddel ezelőtt arról cikkeztek a nagynevű horgászok, hogy hónapokat ültek egy-egy kiszemelt pontyért, ma arról szólnak a népszerű videók, hogy látott halakra pecáznak, vagy pár óra kapástalanság után már költöznek is új helyre (ami egyébként a bojlis módszer előtt, vagy attól függetlenül is létező és eredményes felfogásnak számított, csak sokáig nem illett a sokcuccos, letáborozós, helyfoglalós képbe). Ezt a trendet követik a csalik is, egyre népszerűbb a ziges vízközti módszer (az imént említett gyors eredmény miatt), a method technika is beszivárgott a pontyozásba, és a PVA-tasakok is a gyors pontyfogást segítik. A bojlikból kapható gyorsan dolgozó oldódó, de ezt a hatást érjük el a népszerű pasztákkal, fluo és egyéb dipekkel is. A lényeg az instant élmény: magántavak ötcsillagos környezetében hódolhatunk szenvedélyünknek, ahová sok esetben évekre előre kell helyet foglalnunk.

Lehet ezt így is – napjainkra sokan rájöttek, hogy nem kell teherautónyi cuccal nekiindulni

Vissza a vadonba
De nem szabad ennyire általánosítani... Hiszen ezzel párhuzamosan kitermelődött egy másik tábor is, mely viszont a vadvizeket járja, vadászik az élő Duna, a Tisza, a Körösök vagy épp a Balaton pontyaira, nézi a vízállást és figyeli az időjárást, leül az elhagyatott holtágakra, cserkel a csatornákon, elidőzik a gyér halállományú nagy bányatavaknál. Vagyunk így ezzel páran...
„
Nekünk a horgászat egyenlő a szabadsággal, számunkra a pontyozás egy életforma, vágyunk a vadonba és vágyunk az érintetlen pontyokra.
”
Azokra a halakra, melyek évek, esetleg évtizedek óta a saját közegükben élnek, természetes táplálékon nőttek nagyra, és nem a kedvünkért telepítették őket egy medencébe. Számunkra kihívást jelent, hogy ezeket a halakat horogra csaljuk, felderítsük a tartózkodási helyüket, és becserkésszük a legnagyobbat egy óvatlan pillanatban... Innen indult és nekünk ez maradt a pontyhorgászat.